Miért is csókolgatjuk manapság a békát?
avagy: röviden a meseterápiáról
Gyermekkoromban a mesében megjelenő fantasztikus elemek, csodás átváltozások, varázslények és találkozások teljesen érthetőek voltak számomra. Értettem, és főleg éreztem a helyüket és jelentésüket. Felnőtt fejjel egyre többször teszem föl a kérdést, hogy hogyan is van ez a mesében. Vajon miért nem veszi észre a királyfi, hogy a boszorkány kicserélte a világszép királykisasszonyt a saját csúnya lányára? Miért nem segít Hamupipőke apja, amikor a mostohák gonoszkodnak? Hogy van az, hogy a jó lány kútba ugrik, ám amikor Holle anyó rázza a dunyhát, a hó mégis felülről hull? Miért kell megcsókolni egy békát ahhoz, hogy királyfi legyen belőle? A mese eredeti változatában azonban nem csókolja, hanem falhoz vágja: akkor most csókoljam, vagy ne csókoljam?
Néhány évvel ezelőtt kezdtem el meseterápiával, meseelemzéssel foglalkozni. Antalfai Márta Kincskereső Meseterápiás Módszerét tanultam, és használom azóta is az egyéni és csoportos pszichológiai foglalkozások alkalmával.
A meseterápia egy egyre népszerűbbé váló önismereti módszer, amelyet mind felnőttek, mind gyermekek részére alkalmazunk, akár egyéni vagy csoportos foglalkozásokon. A mese eredetileg felnőtt műfaj volt. A legtöbb közösségben volt mesemondó, aki a közösségnek megbecsült tagjaként jegyezte és adta tovább a közösség meséit. Ezekben a mesékben az ember ősi, intuitív tudása jelenik meg. Szimbolikusan, sűrített formában tartalmazza mindazokat a problémákat, amik az ember életében előfordulhatnak. Így például a mesékben egyaránt megjelennek a felnőtté válás problémái, a szülőkről való leválás és az életkezdési válság, az, hogy hogyan válhatunk saját életünk hősévé. Megjelennek benne a párkapcsolati és pártalálási nehézségek; a női és férfi személyiségfejlődés kihívásai, buktatói. A mesék a hétköznapi életünkről szólnak a szimbólumok nyelvén: vágyainkról, fantáziáinkról és érzelmeinkről. A mesék nyelvezetét valamikor természetes módon értették, az emberek megtalálták benne önmagukat, saját kérdéseiket és válaszaikat.
A meseterápiás foglalkozásokon ezt az ősi nyelvet tanítjuk meg újra az embereknek. Ezen keresztül szavakat adunk azoknak a vágyaknak, szükségleteknek, érzelmeknek; melyeket eddig talán ki sem tudtunk fejezni.
A Kincskereső Meseterápiás Módszer alapvetően tündér- és népmeséket használ föl, hiszen ezek a mesékben jelennek meg a fenn említett problematikák. A mese nyelve képi, bár egy verbális műfajról beszélünk, de automatikusan képeket hív elő fantáziánkból. Szimbólumokat használ, melyek a lelkünk legmélyebb rétegeit érintik meg, és hívják segítségül problémáink megoldásához. A meseterápiás alkalmakon soha nem cél, hogy az önismeretbe érkező valamilyen előre legyártott választ kapjon a dilemmáira. Eszközt kap, mellyel a tudattalanja legkreatívabb részeit képes megmozgatni, és ezzel saját megoldásokat tud találni. Hiszen saját életünket kívülről kapott, „instant” módszerekkel nem fogjuk tudni megoldani, a megoldást mindig magunkban kell keresnünk.
A mese segítséget nyújthat abban, hogy a rég elmúlt fájdalmas emlékeket felidézzük, és feldolgozzuk. Szavakat kaphatunk ahhoz, hogy a gyerekkorunkban jellemző családi kapcsolatokra jobban ráláthassunk. Ezen keresztül lehetőséget kapunk arra, hogy a számunkra unszimpatikus családi mintákat megváltoztassuk. A mese segítséget ad abban, hogy az aktuális konfliktusainkat, belső harcainkat saját magunk és a külvilág számára is láthatóvá, érthetővé tegyük. A mese egyik legfontosabb tulajdonsága az, hogy mindig a megküzdés, a boldog befejezés felé vezet el. Így a meseterápia sem lehet önmagáért való: nem elég egy – egy gyerekkori problémát, aktuális konfliktust megfogalmazni. A fókusz azon van, hogy olyan kreatív belső erőket tudjunk megmozgatni, melyek aztán segítik a változást.
A címben szereplő kérdés a csoportjaimban az egyik legfontosabb szállóigévé szokott válni. Az utóbbi néhány évtizedben a Békakirály ismert változata az, hogy a béka azt követeli a hercegkisasszonytól, hogy csókolja meg őt a szívesség viszonzásaként (felhozta az aranygolyót). A királykisasszony megcsókolja, és a béka herceggé változik. Az eredeti mesében azonban a történet nem így hangzik: a békának egyre súlyosabb követelései vannak a szívesség fejében, majd amikor azt kéri, hogy hadd aludjon a királylány ágyában, a királykisasszony falhoz vágja dühében. Ekkor változik át herceggé. Azt hiszem ez a mesei változás a mai kulturális-társadalmi változást szépen követi: képesek vagyunk-e egy számunkra megalázó helyzetben nemet mondani? Értjük-e azt, hogy a párkapcsolatban gyakran inkább segítjük azzal a párunkat, ha határokat szabunk neki (természetesen a falhoz vágásnak itt is szimbolikus jelentése van, leginkább a határok kijelöléséről szól), mint ha „csókolgatjuk” abban az állapotában, amit ő sem érez saját magához méltónak? Vajon felismerjük-e azt a pontot, amikor már nem segítség a megértés, az empátia? Felismerjük-e, amikor már nem szívből jön az a megértés, csak valamilyen elkötelezettség vagy lekötelezettség irányítja tetteinket?
Ilyen, és ehhez hasonló dilemmákra világít rá a meseterápiás foglalkozás. Az alkalmakon egyre közelebb kerülhetünk saját magunkhoz, a legbelsőbb énünkhöz, ahhoz a valakihez, akivé valójában válni szeretnénk.
2016. március 15., Budapest
Torma Zita
